A repülőgépipar korai napjaiban a hidrogéngáz a rakéta-üzemanyag és az üzemanyagcella-alkalmazások alapvető fontosságú eleme volt. Míg a friss hírek rávilágítanak a hidrogén szerepére az autóipar, a légi közlekedés, a tengeri közlekedés és az ipari ágazatok tiszta energiaigényének kielégítésében, fontos felismerni, hogy a hidrogén évtizedek óta létezik, és mindig is az űrkutatás szerves részét képezte.
Ezen túlmenően a hidrogén továbbra is kulcsfontosságú szerepet tölt be a repülőgépiparban, mivel bőséges elérhetősége, sokféle hatékony termelési módszere és viszonylag könnyű szállíthatósága van. Az akkumulátoroktól eltérően a hidrogén gyorsan tankolható, és melléktermékként csak vízgőzt bocsát ki.
A könnyű tulajdonságairól ismert folyékony hidrogén (LH2) régóta a rakéták előnyben részesített energiaforrása, és a berendezéseket és a személyzetet is az űrbe juttatja. A modern űrhajómodellek nem csak az LH2-re támaszkodnak az égés során, hanem az üzemanyagcellás energiatermelésben is használják.
Az LH2, amelyet ideálisnak ítéltek a rakéták felső fokozatainak meghajtására a felszállás után, jelentős űrmissziókban játszott szerepet, például az Apollo-programban, amely sikeresen landolt űrhajósokat a Holdon. Ez hajtotta a Saturn rakéták második fokozatú hajtóműveit, és a NASA Space Shuttle az LH2-re támaszkodott a három fő rakétahajtómű üzemanyagaként.
Történelmi jelentőségén túl a hidrogén könnyű természete lenyűgöző előnyt jelent az űrbe kötött rakéták számára. Mivel a mérnökök arra törekednek, hogy a súlykorlátozások keretein belül optimalizálják az energiasűrűséget, minden egyes űrbe juttatott kilogramm jelentős költségekkel jár – mind a pénzügyek, mind az űrhajók teljesítménye szempontjából.
Ahogy a repülőgép- és hidrogéntechnológiák tovább fejlődnek, kölcsönös fejlődésük forradalmasítani fogja az űrkutatást. Az e területek közötti folyamatos együttműködés óriási lehetőségeket rejt magában a jövőbeli űrmissziók hatékonyságának és képességeinek növelésére.
